Az aranyláz kutyái

Az 1890-es évek végén Földünk egy hideg, fagyos területe szinte kiapadhatatlan kincsesbányaként kezdte ontani az emberiség oly nagyra becsült sárga gyönyörűségét, az aranyat. Ez az Alaszka és Yukon területen lezajlódó híres-hírhedt aranyláz a mai napig megmozgatja a kalandra, romantikára hajlamos emberek képzeletét. Hősök voltak az emberek, és hősök lettek az őket szolgáló kutyák is. 

A Berring-szoroson először átkelő és az új világot „meghódító” legelső népcsoportok, a paleo-indiánok egyetlen háziállata, vadásztársa, néha élelme a kutya volt. Teltek-múltak az évszázadok, évezredek, s a távoli észak egyetlen munkaeszköze a kutya maradt. Télen szánt húztak, vadászatban segítettek, nyáron teherhordóként könnyítették meg gazdáik életét.

A kutya jelen volt az euró-amerikai prémvadászok, aranykutatók megjelenésekor is. A fehér ember hamar felfedezte, hogy e zord és barátságtalan vidéken mily nélkülözhetetlen társ a kutya.

Számtalan mese, történet, legenda keletkezett észak kutyáiról. Buck, Fehér Agyar és társaik, melyek Jack Londont, Robert Service-t, Oliver Courwood-ot megihlették, gyakran valós alappal rendelkeztek, melyek néha izgalmasabbak voltak, mint a kitalált történet.

„Scotty” Allan és Baldy

A skót kalandor, Allan Alexander Allan, becenevén Scotty Allan óriás a kutyaszánhajtás történetében, de számunkra majdnem teljesen ismeretlen. Már fiatalon lovak kiképzésével és pásztorkutyák tanításával foglalkozott. Még nem volt 20 esztendős, mikor Border Collie-jával megnyerte a Nagy Nemzeti Terelőbajnokságot.

1887-ben utazott az Egyesült Államokba. Mivel legjobban a kutyákhoz értett, hamar megtalálta a számára legmegfelelőbb munkát: postás lett.Ez északi viszonylatban azt jelentette, hogy mérföldek ezreit tette meg kutyaszánon, csomagokat, leveleket, információkat szállítva, gyakran embertelen körülmények között. 1900-ban Alaszka nyugati partvidékén még a klondikei-nál is nagyobb aranyleletre bukkantak. Rövid időn belül 100.000 ember nyüzsgött az addig szinte élettelen, fagyos, homokos fövenyen. Nevet senki nem adott neki, a helyet csak egyszerűen No Name-nek, vagy később Nome-nak hívták. A mai napig ez a neve. Hatalmas aranyleletek kerültek itt napvilágra.

Scotty Allan is megjelent családjával Nome-ban, s mint kutyaszánhajtó, hamarosan munkába állt a Darling & Dean Hardware Co. megbízásából. Rövid időn belül hatalmas hírnévre tett szert, mint mindennel és mindenkivel szembeszálló fanatikus kutyahajtó. A legkeményebb időjárási viszonyok között is hajlandó volt egy távirattal akár 100 mérföldet is megtenni.

1908-ban a Kentucky-ból érkezett Albert Fink megalapította a Nome Kennel Club-ot, mely az első professzionális kutyaszánhajtó szervezet volt a világon.

Az alapító lótenyésztő volt Kentucky-ban, s a Kentucky Derby mintájára kitalált egy jellegzetes amerikai szisztémájú, fogadással egybekötött szánhúzó versenyt. Ez a verseny az All Alaska Sweepstakes. Nome-tól Candle-ig és vissza futottak a fogatok, 408 mérföldön (~660 km) keresztül. Az első versenyen természetesen Scotty is indult John Berger kutyáival. Második helyezést ért el, ami rendkívül feldühítette. A következő évben szintén Berger kutyáit hajtotta. Új vezérkutyája egy nagytestű, foltos, kevert fajta (husky- hound / vadászkutya keverék), Baldy volt. Innentől kezdve kettőjük életpályája szorosan összefonódott. A negyedik versenyen Scotty már a saját kutyáit hajtotta, közösen alapított kennelt a híres író-költővel, Esther Birdsall Darlinggal. Az utókor számára Baldy of Nome címmel alkotott kisregényt az írónő.

Baldy már kölyökkorától kezdve kimagasló képességeket mutatott, egyértelmű volt, hogy vezérkutya lesz belőle. Amikor nem húzott, rendkívül nyugodtan, már-már sztoikusan tekintett a világra. Hámba fogva azonban az egész csapat számára világos volt, hogy Baldy a főnök, mint ahogy Baldy-nak is csak egy „isten” létezett, Scotty.

Sok más musherral (kutyaszánhajtó) ellentétben Scotty imádott viharos időben hajtani, és Baldy a legnagyobb szélben is meghallotta gazdájának halk füttyjelzéseit. Scotty Allan a csendes füttyszóval irányítást még Skóciából hozta magával, s egész életében vallotta, hogy a kutyával nem üvöltözni kell, hanem meg kell értetni magunkat.

A Sweepstakes történetének 1917-ben az Egyesült Államok belépése az I. világháborúba vetett végett. Scotty és Baldy életében viszont új fejezet nyílt: a francia hadsereg megbízásából Rene Haas hadnagy kereste fel Scotty Allan-t azzal a titkos megbízással, hogy képezzen ki a francia hadsereg számára szánhúzó kutyákat. A kutyákra főleg az utánpótlás szállításában volt szükség, mert a mély sárban könnyebben dolgoztak, mint az öszvérek és teherautók. A kutyák kiképzésében Scotty legfőbb partnere Baldy volt, aki mindent megmutatott a többi kutyának abból, amit ő már elsajátított. A tanítás remekül sikerült, s a több mint 400 kutya kiválóan helytállt az Ardennekben és az Alpokban.


Baldy

E munka befejezésével Scotty családjával és Baldy-val az alaszkai Juneau-ba költözött. Onnan néhány év elteltével Kaliforniába mentek. Baldy és egy szuka, név szerint Laska nyugdíjas öregkorát egy hatalmas, szőlőkkel és narancsligettel övezett villában élte le.

Az Egyesült Államok felkérésére Scotty Allan képezte ki Richard Bird 1928-as antarktiszi expedíciójára a kutyákat Nome-ban. Az expedícióról visszatérő kutyák Eva „Short” Sheely-hez kerültek New England-be. Scotty segített neki megalkotni egy modern fajtát, melynek Alaszkai malamut lett a neve. Scotty Allan Kaliforniában halt meg 1941-ben.

 

Forrás: kutyabarat.hu