(Olvasási idő: 3 perc)
Aki elég öreg ahhoz, hogy tudja, miért beszélnek a zenészek lemezről, amikor egy új tracklistet töltenek fel a Spotify-ra, az arra is emlékszik, mennyire magától értetődő természetességgel simultak bele a kultúránkba az újévi fogadalmak.
De ahogy a régi jó dolgokból nem marad semmi, úgy koptak ki ezek is a köztudatból. Ma már beszédtéma szintjén se nagyon merül fel, hogy milyen újévi fogadalmaink lehettek volna, ha lettek volna.
Pedig – sok más hagyományhoz hasonlóan – az újévi fogadalmaknak is van értelme. Egy 2014-ben publikált kutatás tudományosan is megerősítette, hogy az olyan időbeli mérföldkövek, mint a születésnap vagy az ünnepek (és különösen az újév), valamint az ezekre támaszkodó új kezdet hatás (fresh start effect) jelentősen megnöveli a motivációnkat és az elköteleződésünket. Ami persze nem garancia a sikerre. De az esélyét szignifikánsan növeli.
A pszichológusok szerint az áll a jelenség hátterében, hogy az ilyen időbeli mérföldkövek pillanatában könnyebben alkotjuk újra az identitásunkat. Márpedig a kudarc elsőszámú oka, hogy gyökeresen másképp próbálunk viselkedni, mint amilyen képet őrzünk magunkról.
Fogadalom vs. identitás
És ezzel meg is érkeztünk az újévi fogadalmak problematikájának egyik sarokkövéhez. Ha csak a viselkedésünket próbáljuk megváltoztatni, miközben az identitásunk változatlan marad, az ugyan becsülendő erőfeszítés, de borítékolható a hirtelen halála. Minél drámaibb ellentét feszül az új viselkedésminta és a régi identitás között, annál hirtelenebb.
Egyszerű példa: ha megfogadjuk, hogy idén egészségesen fogunk táplálkozni, miközben továbbra is olyasvalakiként gondolunk magunkra, aki bármikor, bemelegítés és nyújtás nélkül képes kienni a hűtő teljes tartalmát, annak látványos szenvedés és fájdalmas kudarc lesz a vége. A név kötelez – mondták a rómaiak. Az a helyzet, hogy az identitás is.
Az ítélkezés a változás hóhéra
Mert nem egyszerűen az a baj, hogy az új viselkedésmintánk annyira ellentétben áll a régi identitásunkkal. Nagyobb probléma az, hogyan gondolunk a régi identitásunkra. Most jön a béka: minél keményebben ítéljük el magunkat valamelyik, kevéssé vonzó tulajdonságunk miatt, annál jobban fogunk ragaszkodni hozzá. A magyarázat tulajdonképpen egyszerű: ha elítélem, elutasítom. Ha elutasítom, akkor az nem én vagyok. Ha nem én vagyok, akkor nem is tudok változtatni rajta.
Akármitől próbálunk is szabadulni, fontos fel- és beismerni, hogy az valójában egy túlélési, megküzdési stratégia. Nem gonoszságból, sekélyességből vagy gyengeségből váltunk olyanná, amilyenné, hanem azért, mert segített. Megvédett valami még rosszabbtól.
Ássunk mélyebbre!
Nézzünk néhány lehetséges példát:
- lehet, hogy valaki azért eszik többet és többször a kelleténél, mert magányosnak érzi magát és hiányzik a szeretve lenni érzése
- lehet, hogy valaki azért kényszeres halogató, azért görgeti annyit a hírcsatornát, mert szorong
- lehet, hogy valaki azért lusta, mert leértékeli a számára fontos célokat és nem tudja értékelni azokat, amelyeket mások szerint kellene követnie.
Könnyű belátni, hogy ezeken az evés, a tiktokozás és a köldöknézés nem fog segíteni. De azt is be kellene látnunk, hogy ezek egyike sem kóros jellemhiba, csupán egy módszer, hogy ne kelljen szembenéznünk valamivel, ami túl nyomasztó ahhoz, hogy szembenézzünk vele.
Tehát: ha le akarunk szokni a túlevésről, akkor (ebben a példában) kezdenünk kell valamit a magány, a szeretetlenség érzésével is. Ha visszább akarunk venni a tiktokozásból, akkor fel kell térképeznünk, mitől szorongunk és ki kell dolgoznunk valamilyen stratégiát az enyhítésére. Ha kigyúrt herceggé/hercegnővé akarunk változni, akkor érdemes feltennünk a kérdést, hogy tényleg akarjuk? Vagy csak a világ szerint kellene akarnunk?
Lehet, hogy szükségünk lesz szakember segítségére is. De sokkal valószínűbb, hogy csak egy olyan jóbarátéra, aki a javunkat akarja. És sokszor egyedül sem reménytelen. Csak számoljunk azzal, hogy időnként meg fogunk botlani.
És erre emlékeznünk kell. A botlás nem kudarc. A folyamat része. De ahhoz, hogy így tudjuk kezelni, különösen fontos, hogy ne ítéljük el magunkat. Egy, éppen járni tanuló kisgyereknek sem segítene, ha minden fenékre tottyanása után lehülyéznénk. Akkor meg miért hisszük, hogy nálunk működik?
Konklúzió
Nagyon leegyszerűsítve, a jövő megváltoztatása igényli a múlt elfogadását. Nem kell büszkének lennünk arra, milyenek voltunk. És nem kell felmentenünk sem magunkat. Egyszerűen csak azt kell megértenünk, hogy az élettel próbáltunk megküzdeni. Ha rosszul csináltuk, az egy lehetőség, hogy tanuljunk belőle. És ez a kulcs. Nem attól lesz jó ember valaki, mert sosem tesz helytelen dolgokat. Attól lesz jó ember, hogy hajlandó tanulni belőlük.
Boldog új évet!
a Markunion csapata
