Sok ezer év, sok száz, sőt ezer generáció, és több tíz milliárd ember élt eddig a Földön.
Egyszer mindenki ráébred az életében, a legtöbbünk számára az életút, inkább fájdalommal, lemondásokkal, reménytelenséggel volt kikövezve, amit néha a sors kegyesen megfűszerezett egy-egy röpke múló boldogságnyi órával. Ennyi örömet adott cserébe az élet a sok szenvedésért a legtöbb embernek.
A temetőben sétálva akadt meg a szemem azon a parcellán, amely eddig is ott volt a kerítés mellett, de eddig elkerülte a figyelmemet. A legtávolabb a temető bejáratától, és a ravatalozótól is. Az utolsó kis keskeny aszfaltozott út vezetett el mellette egészen a temető kerítéséig, illetve ahhoz az élő sövényhez, amely eltakarta a kerítést. Erre nem jár már senki, felesleges karbantartani. Ez a szociális parcella. Többször sétáltam el mellette az elmúlt évtizedekben, de akkor nem tűnt fel. Most is csak azért, mert olyan erős kontraszt vágott a szemembe ennek, és a mellette levő parcellának láttán, ami megdöbbentett.
Pedig az a másik parcella sem a gazdagok temetkezési helye volt, hisz tudjuk, a temetőkben is vannak VIP helyek, a gazdag és boldog életet élő emberek számára, ahol tiszta gránit és márvány sírok sorjáznak egymás mellett, míg a temetők szélei felé találhatók az olcsóbb sírhelyek, amelyeket csak a szegényebbek tudnak megváltani. A kerítés mellett a senki földjén is látható volt néhány sír, rajtuk már-már elkorhadt fakereszt, némelyiken valaha volt koszorúra emlékeztető drótkarika, de a legtöbb síron semmi sincs már, sőt a valamikor még a sír fölé készített kis földdomb és eltűnt. Pedig ott is szép sorban temették el az embereket. Ahol a magasra nőtt fű miatt azt feltételezné az ember, hogy üres sírhely van a talpa alatt, de én tudtam, éreztem, ott is valaha élt embertársaim csontjai porladnak.
Azért lettek ide eltemetve, mert vagy nem volt senkijük, vagy őket felejtették el a hozzátartozóik. Vagyonuk, pénzük nem lévén az önkormányzat temettette el őket, úgynevezett szociális koporsóba. Fenyőfa léc keretre rászegezve furnér lapok. Ilyen a szociális koporsó. Egy sírásó gyorsan megássa a sírt, nem baj, ha nem volt pont olyan mélyre ásva, amilyennek lennie kellett, ugyan ki ellenőrizne itt a szociális parcellában? Kis kocsin tolják ki a mindenkiktől elfeledett halott embertársainkat azokon a napokon, amikor nem voltak „fizetős” temetések. Mert ott azért csurrant cseppent borravaló a sírásóknak. Elhunyt embertársaink rokonai ilyenkor némi pénzzel honorálják a sírásók kegyetlen munkáját. Mert kegyetlen munka, még akkor is, ha ők lassan belefásultak a megszokásba. A nincstelenül elhunyt embertárs után senki sem dug a zsebükbe egy százast sem. Ezért amikor elfogynak a díszes, ünnepélyes temetések, és mielőtt a temetők bezárnak, gyorsan kigurítják a szociális temetésben részesülő embertársuk holttestét a kis sírhoz. Másra nincs is szükség, hisz nincs koszorú, nincs egy gyászoló sem a nyitott sír mellett. Ilyen temetésekre a papok sem mennek el, és az utolsó útjukra, csak a négy sírásó az útitársuk. Nincs gyászbeszéd, nincs ima, nincs gépzene a temető hangszóróin keresztül, legfeljebb egy főhajtás a sírásóktól, majd gyorsan leengedik a sírba az elhunytat, és felhúzzák a kötelet és már zuhognak is a rögök a furnérlemez koporsón. De ki hallja ezt a zuhogást, a temető legtávolabbi kerítése mellett? Itt már ez sem számít. Legfeljebb a közeli fákon csiripelő madarakat zavarhatja pár másodpercig, de amint a koporsót már a föld takarja, szinte hangja sincs a lapátolásnak. Gyorsan megtelik a sír, egy kis kupac földet halmoznak föl rá, amibe gyorsan beleszúrják a fejfát. Itt már elmaradhat a főhajtás, a sírásók összekapják a szerszámaikat és irány az öltöző, a mai napra már nincs több temetés.
Ezekhez a sírokhoz valószínűleg többé senki nem jön látogatóba. Ahogy a vékony koporsó összerogy, néhány hónap után a föld súlya alatt, és ahogy a halott test lassan elporlad, a sírt már az kis dombocska sem mutatja pár év elteltével. A fakereszt is elkorhad, és néhány évtized múlva legfeljebb csak a temető adatbázisában lehet fellelni, hogy a tízedik sor második sírhelyében nyugszik x-y, aki meghalt ekkor és ekkor. De, hogy ki volt, hogyan élt, már másnaptól senki nem tudja. Ennyi egy emberi élet.
