HÉT HATÁRON ÁT (Albánia egy utazó szemével)

“Nem tudom, hogy van e a világon olyan ország, amelyikhez – oda- és visszaútban – hét határon kell átkelni. Albánia ilyen ország. De megéri átesni a határok adminisztrációján. Megéri, mert ritka szép természeti és különleges kultúrtörténeti kincsekben bővelkedik, mert igen kedves és szíves emberek lakják, mert a legegyszerűbb étkek is kiválóak az ízharmóniát és a minőséget illetően is. Azért is el kell ide utazni, mert a mintegy Dunántúl nagyságú ország hegyei, völgyei, nevezetes városai, csodaszép tengerpartja hat-hét nap alatt bejárhatók.
Nagykanizsai turistacsoportunk ezeket figyelembe véve autóbusszal kelt útra július első felében. Mindnyájan kíváncsisággal és a szokottnál nagyobb várakozással indultunk. Elöljáróban rögtön szeretném leszögezni, hogy az országgal és lakóival kapcsolatosan hallott itthoni számtalan mende-mondának, netán félelemnek utunk során a legkisebb jelét sem tapasztaltuk. A „vadnép” jelző igencsak a múltba veszett, a „vendetta” a helyben élő idegenvezető véleménye szerint esetleg a hegyek között megbúvó pici falvakban élhet még.
Mi csak kedves, szíves, nyílt tekintetű emberekkel találkoztunk, akik igyekeznek felejteni, a múltba zárni a „sötét éveket”. Az azonban igaz, hogy elsősorban a turizmusban, a kereskedelemben és a szolgáltatásokban dolgozókkal kerültünk kapcsolatba. Az utazás során sokszor megállt autóbuszunk – határok előtt és az országhatárokon belül is – de „másarcú emberekkel” sehol sem találkoztunk. Pedig itthon tőlük óvtak bennünket leginkább. Még kendős, csadorba öltözött nőket is csak Boszniában láttunk. A higiéniai körülmények semmivel sem rosszabbak, mint a világ más országaiban. Vásárolni mindent lehet – eurórért is. Jártunk bazárban, plázában, kis- és nagypiacon, boltocskákban, ahol minden kapható, amit az utazó szeretne!

Az igen koncepciósan szervezett és a helyi idegenvezető – aki egyaránt nemcsak jól, hanem választékosan is beszélt magyarul, albánul és angolul – által kiválóan dirigált úton eljutottunk Albánia legszebb- és legértékesebb helyeinek többségére. Ezen sorok írója – mivel már sokszor és sokfelé megfordult tengerpartokon, elsősorban a hegyekre volt kíváncsi. Lenyűgöztek bennünket északon az Albán-Alpok magas csúcsai, de délen, a Jón-tengerre ereszkedő festői Albán Riviéra magaslatai is megragadtak bennünket. Itt aztán tanulmányozható a lánc- és gyűrthegység, sőt olyan ritka képződmények látványaiban is elmélázhattunk – több hegyvonulaton át – mint kőzsákok. Autóbuszunkkal az 1050 méteren lévő Llogara-hágó jól kiépített szerpentinjein a tetőre felérve lepillanthattunk a tengerre, sőt olyan különleges látványban is volt részünk, mint a hágó alatti vízmosás végén húzódó hófehér homokos strand. S a távolból kicsillant a homályból Korfu szigete! Akit érdekelt, az megfigyelhetett a hegyekben – a nálunk kevésbé élő – olyan őshonos fákat, mint a páncélfenyő, a komlógyertyán és a buxus.
A völgyekben mindenütt lovak, tehenek, birka- és kecskenyájak legelésztek. A hegyeken túljutva fürdőztünk Saranda tengerparti öbleiben, s megcsodáltunk Vlora hatalmas panorámájú kikötőjében egy 9 méteres óceánjárót is.
A hegyek és völgyek között utazgatva szót kell ejtetnünk az itthon emlegetett albán szegénységről is. Hogy egy nép szegény-e, azt az idegeneknek nehéz eldöntenie. Mi azt láttuk, átutazva falvak, kisvárosok sokaságán, hogy régi, rossz állapotú lakóház szinte nincs is, mindenfelé csak új, modern kétszintes épületek jelezték az ottaniak biztonság és jobb élet utáni vágyát. A hatalmas olajfa ültetvények az anyagiak megalapozása jeleként kísérték utunkat, a modern, új szállodák sora pedig azt érzékeltette, hogy Albánia számára a turizmus a jövő nagy reménysége.
Természetes, hogy a legjelentősebb városokat is bejártuk. Feltárult előttünk Durres gazdag múltja, ókori amfiteátrumával, nagymecsetjével, rangos archeológiai gyűjteményével. Albánia egyik legfontosabb történelmi emlékhelye Butrin. Az ókori színház és a keresztelő templom romjai, a székesegyház még álló falai, az őrbástyák, a középkori kastély lépcsői az ókor és a középkor egymásra épülő, de nem egymást elfedő, kultúrtörténeti kincseit mutatják be. És hát Tirana! Egyáltalán nem „jellegtelen város”! A klasszikusan szép régi épületek – kultúrpalota, nagymecset, parlament – között itt is megbúvik mementóként egy látogatható betonbunker.

Nemcsak egyedül árválkodik, hiszen az országban ezres nagyságrendben találhatók társai, emlékeztetve az albánokat, hogy soha többé vissza ne térjenek az elnyomás embertelen évei. A széles városközpontú sugárúton modernebbnél modernebb épületek sora kellette magát az idegenek előtt. Az idegenvezető pontos képet adott arról a nagyszabású külföldi tőke áramlásáról, amely ezeket az építészetileg és funkcióját illetően is különleges épületeket eredményezte.
Kiránduló csoportunk két nem hagyományos úti élménnyel is gazdagodott: Butrin mellett a Vivari-csatornán hajókáztunk, és az utolsó délutánon egy hangulatos gyárlátogatás során megkóstoltuk a nevezetes, frissen csapolt korcai sört.”

Írta: Büki Erzsébet