FÜRDŐHELYEINK: POTYLI

„Kiülök a dombtetőre,
Onnan nézek szerteszét.
Hallgatom a Potyli-malom
Patakának lágy neszét.”

A Szentgyörgyvári-hegy első hegyháta alatt, akkor a város somogyi határán, de kanizsai területen (a patak nyugati oldalán) állt Potyli-malom.
A maradványait keresőnek az Erdész utca folytatását képező aszfaltos úton el kell sétálnia a Bakónaki-patakon (Potylin) átívelő hídig és ott a nyugati oldalon kell még gyalogolnia mintegy ötszáz métert.
A malom és a patak elnevezésére a hagyomány két magyarázattal is szolgál. Első szerint a hajdani molnárok valamelyikét így hívták. A másik változat azt állítja, hogy a nagyon lassan dolgozó vízimalom által adott hangot (pity…, paty…, pity…) igyekezett érzékeltetni a név.
Mégis azt hiszem, hogy valószínűbb a német eredet. A Potyli így a Potl (medence, víztároló) szó „magyarítása” lenne.
A 19. század végén, amikor már Csuha Illés molnár bérelte a Batthyány uradalomtól, a felduzzasztott víz a kanizsaiak népszerű fürdőhelyévé vált; Potylifüredként beszéltek róla.
Tikkasztó nyári napokon a forró és poros városból enyhülést vágyók sokasága kereste fel. Legtöbben vasárnap délutánonként érkeztek.
A vízben (a kákán is csomót keresők inkább iszapfürdőnek nevezték) a gyerekek voltak többségben, de élvezték a fürdőzést az idősebbek is, nemtől és rangtól függetlenül. Tartózkodóbb hölgyek választhatták a számukra kihelyezett dézsákat is.
Naponta látogatója volt a kellemes helynek a molnár bivalya is.
A házigazda és családja az őrlésen túl a fürdőzők vendéglátásával is foglalkozott. Kuglipályát létesítettek, asztalokat, padokat raktak ki. Az ott helyet foglalókat gallysátrakkal védték a tűző nap ellen.
„Hűvösükben egyenlőség, testvériség és szabadság honol”  írta a helyi lap munkatársa.
Friss kenyér, aludttej, tejföl várta a megéhezőket, volt kéznél túró, vaj és sajt is. A ház körül kapirgálók egyike rántott csirkeként akár asztalra is kerülhetett, ha valaki ezt kívánta és pénzzel is bírta.
Mindezekre pedig még a szőlőhegy hírhedten savanyú kadarkája is jól csúszott.
Egy-két pohárkájára talán szükség is volt, mert segíthetett elviselni a kéretlen műélvezetet, amelyben – némi bevétel reményében – részesítette őket a fürdőt szintén látogató Szuszi Lajcsi és Halis Jóska.
Nem lehettek a hegedű mesterei, mert a visszaemlékező szerint, cincogásuk hallatán Zala környékbeli egerei úszva távoztak Somogyba.
Szuszi Lajcsi (született Pepita Lajos) ismert figurája volt a városnak. Amikor nem a Potylinál múlatta idejét, a város házait járta, azok lakóit és rozoga hangszerét kínozva, de szívesen kereste fel a nyugalmukért a Sétakertig vándorlókat is. Kitartása csak akkor lankadt, amikor napi, nem jelentéktelen pálinkaadagja ára összejött. És általában összejött. Az újságíró meg is állapította, hogy a kanizsai közönség úgy van vele, mint a betegséggel: pénzébe kerülteti, csakhogy távoztassa magától.
Talán a magyar különlegesség iránti vonzódása okozta, hogy a korábban sem igazán gazdag repertoárja fokozatosan szűkült, míg gyakorlatilag egyetlenegy nótára, a legkedvesebbre redukálódott:
„Túlsó sor, túlsó sor, túlsó soron esik az eső,
Ne menj arra, babám, eleső,
Sáros lesz a picike cipőd,
Megver érte az édes szülőd…”
Voltak persze még további strófák.
Így hát a fürdővendégek Szuszi Lajcsi nyomására – babájuk mellett – újra és újra kénytelenek voltak óvni a túlsó sortól Gubera Verát is. A túlsó sortól, ahol esik a dara és harap a kutya.
Érthető tán, hogy később pálinkamérők sora siratta Szuszi 1911-es halálát. Halisról annyit lehet tudni, hogy a város hegedűsei közül nagyothallásával tűnt ki.
Megjegyzem, Gubera Vera akkoriban ismert személyisége volt a városnak. Már jó ideje birtokolta Nagykanizsán a „falubolondja” cím női változatát. A hölgy napközben céltalanul, de csendes megszállottsággal járta az utcákat. Útján szívesen és csapatostól követték a környék utcagyerekei, hogy aztán rázendítsenek:
„Túlsó soron esik a dara,
Ne menj arra Gubera Vera!”
Ezzel végezve futniuk kellett, mert áldozatuk nyugodtsága odalett, de aztán kezdődhetett minden elölről.
1906-ban elszomorító értesítést olvashattak a helyi lapban Potylifüred már elköteleződött kedvelői:
„A Potyli kiránduló-hely vendéglős tulajdonosa értesíti a n. é. közönséget, hogy ez évben semminemű italt vagy ételt nem mér ki. Tehát a jóhírű Potyli- vendéglő megszűnt. A fürdőt ellenben az eddigi rendszerrel a szezon alatt fenntartja a tulajdonos.”
Nem használt a „strand” látogatottságának az sem, hogy 1907-től a csurgói főszolgabíró döntése alapján 200 koronás büntetés fenyegetett bárkit, aki a patak somogyi oldalán mászott ki a vízből. A tömeges fürdőzés lassanként megszűnt a város e helyén.
A malom az 1930-as évekig működött. Épülete 1962-ben – termelőszövetkezeti tulajdonban – még állt.
A mellette kialakított gát és zsilip (romosan) még a helyén van.

 

Forrás: holmi.nagykar.hu