Ha nyáron a vízparton fekve valaki egy verseskötetet olvas, akkor furcsán néznek rá. Miért? A múlt olvasmányának tűnik a vers, kevesebbet olvasunk ma költeményeket.
Egy könyvesbolt polcainak nagyon kis hányadát teszik ki a verseskötetek, így csak a legelszántabbak keresik fel vagy találkoznak ezekkel vásárlás közben. Pedig az irodalma ma is virágzik, sorra jönnek ki az újabb írások, csak a fogyasztás változott meg.
Nehéz műfaj. Írni is és olvasni is. Mert egy vers akkor tárul fel igazán, ha többször olvassuk, ha a mélyére ássuk magunkat. Itt lélekbe való ásást akartam írni, de valójában az olvasott műnek lelkébe és a sajátunkba is látogatást kell tenni közben. A vers személyes művészet és talán ez az oka annak, hogy nem forgatjuk a köteteket. Magunkkal találkozni benne, egy súlyos érzelemmel vagy gondolattal szembenézni nagy tett.
Magyartanárok vívnak elkeseredett harcot az iskolában, ha memoritertanulásról van szó. Akkor és ott nem értjük, hogy miért terrorizálnak bennünket régen élt költők gondolataival, és azokat pláne miért kell meg is tanulni. Vannak olyanok, akik utólag rájönnek, esetleg csak megszépül bennük idővel az emlék. De egy vers, pláne ha klasszikus értéket hordoz, korokon átível és meg tudja érinteni az embert. Az aprólékos boncolgatás, az irodalom menetén belüli elhelyezés a szakemberek feladata, nekünk elég azt magunkra értelmezni, megérteni az üzenetét, és ezeknek saját gondolatoknak kell lennie.
A vers nem most éli reneszánszát, ez nem feltétlenül probléma. Az is előfordulhat, hogy mégis népszerű olvasmány, esetleg annyira személyessé vált, hogy mindenki kizárólag otthon fogyaszt verseket, ezért tűnik kevéssé olvasottnak. A műfaj és művelői nem fognak a feledés homályába veszni. Jön majd egy újabb kor, ahol éppen más írások kerülnek háttérbe. A változás természetes, de ha gondolkodó emberek szeretnénk lenni, nem tagadhatjuk meg magunktól a művészeteket, az irodalmat, azon belül pedig a verseket.
