Szabó Erika, költő – Vizualitás a lírában

 

Sokszor kérdezték már tőlem, tanultam-e rajzolni? Jelzem, csak amennyit kötelező volt az iskolában, s nem is tudok. A kérdés egyébként arra irányul, hogy verseimben nagyon sok a természeti kép, a megfoghatóság, olyan, mintha az olvasó elé egy festményt tárnék, melyet nézni, illatozni, figyelni tud. Mondhatnám akár azt is, hogy megfestem azt, amit láttatni szeretnék.
Több verset olvasok, mint az átlagember, nem vitatom. Szeretem olvasni őket, de csak azok hagynak bennem nyomot, amiben a tartalom úgy rajzolódik ki elém, mint egy látható, hallható, akár tapintható kép. Én nagyon vizuális vagyok, gyermekkoromban is, sőt még a főiskolán is csak úgy tudtam megtanulni az ismereteket, ha színessel aláhúztam, kihúztam, bekereteztem, lerajzoltam a magam nyelvén. Másképp nem ment. Ha ezt tettem, sokáig bennem maradt, a hosszútávú memóriámban, mint egy pecsét bármikor elővehettem. Ha az ismeretekhez nem tudtam tenni semmilyen vizualitást, akkor csak bemagoltam és két nap múlva már semmire sem emlékeztem. Egyébként a festményeket is nagyon szeretem nézni. A legjobb, mikor élőben láthatom. Lefényképezi a szemem, eltárolja a belsőm de csakis akkor, ha érzelmileg meg tud érinteni. Voltak és most is vannak olyan élményeim, mikor megtetszik egy festmény, egy fotó, egy grafika és ehhez írok verset. Mint egy gondolatzápor. Lehet, sőt biztos, hogy nem ugyanazt fejezem ki az általam írott verssel, mint a festő, mikor elkészítette a művét, de más szemszögből, az enyémből akár még plusz érzést is adhatok rá.
Fiatalabb koromban Tóth Árpád versei ragadtak meg nagyon. Tele az impresszionista jellegű hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel, metaforákkal. Meg tudott érinteni. El tudtam képzelni, milyen környezetbe teszi a mondanivalót, mit érez, láttam magam előtt a leírásokból elém táruló utat, amit követ, amit kiszínez. S azt mondtam, ez jó. Ez vagyok én is. Aztán jött Juhász Gyula, aki szintén gyönyörű verseivel vett le a lábamról (vagy a szívemről).
A magam útját járom, nem akarok senkire sem hasonlítani, de vannak művésztársak, akik kicsit példaként állnak előttem, s magaménak érezhetem alkotásaikat.
Pilinszky Jánost sokan nem kedvelik, mert elvontnak tartják, sokszor ironikus, lényegre törő, olykor határozott és kemény, szókimondó stílusával nem egy lágy költő. De aki kicsit is jobban megismeri hagyatékát, mint akár én is, rájön, hogy mit és miért úgy ír. Fantasztikus képekkel, kicsit modernebb jelleget öltő társításaival mégis az értelmezhető és érthető verseket alkotott. Nekem mondhatni ő a példaképem. Imádom olvasni, hallgatni is verseit.
Ebben a világban és hazánkban is rengeteg “költő”-nek kikiáltott ember alkot. Van, ki azt hiszi magáról, hogy művész, van, akit csak nagyon tudnak marketingelni, s van, aki adni is tud. Mit is?
Érthető, világos tartalmat, szép leírásokat, mély érzéseket, útmutatást, példamutatást, hitet, emberséget. S jelzem, ez nem mindig pozitív tartalmat jelent, de lehet a keserű is szép, ha megérinti az olvasót.
Ehhez a “tömegben” való válogatáshoz kívánok mindenkinek kellemes időtöltést, legyen bátorság igenis válogatni és csak azt befogadni, ami saját magunk számára is szép, nem pedig a divatot követni!

Szeptember

A szeptember àlmot cipel,
Különös, könnyű álmot,
Hűvös szele könnyezni kész,
Làbàra húzza a nadrágot.

Mennyi zizegő levél
Készül most tangóra, tàncra,
Barna sebekben toporzékol,
Aranyat fest kopott sàrgàra.

A kérgek hűvös repedésébe
Bújni vàgy a szikkadt nász,
Lassan didereg a félelem,
Mi lesz, ha eljő a fehér gyász?

Titkos oduba mannàt gyűjt
Ki élni akar a tél után,
A nap fegyvert fog a hajnalon,
S ledobja a tespedt félhomàlyt.

A tàvolból ide bandukol a tél,
Hideg karja majd àtölel,
De te halld az ősz szép énekét,
Àlmoddal az égig, úgy emel…

(Szabó Erika)