Szabó Erika, költő – Lélekgazdagon

Kemény a vilàg, s benne az ember még keményebb. Tele van feszültséggel, gàtlàsokkal, megfelelni kényszerűséggel, egyre introvertàltabb vagyis befelé fordulóbb, de ez sajnos nem mindig jó értelemben. Nem tudunk türelmesen sorba àllni a hivatali ügyintézés érdekében, kapkodunk a munkàban, rohanunk ezer felé, dühöngünk a forgalomban ha egy percig is àll a sor, mindent minél előbb akarunk megcsinálni, mintha kergetnének. Örök àtok. Magunkra mikor marad idő? Befelé fordulni, elgondolkodni kicsit, tanulni a hibàinkból? Mikor szeretünk, mikor élünk?

Vajon tudunk-e arról, milyen gazdagsàg van bennünk? Milyen mélyen tudunk érezni, àtélni, sîrni, fàjni, örülni, halljuk e a lélek megérzéseit, vàgyait, beteljesülését, hiànyàt, fàjdalmait, és mindezeket kimutatjuk-e? Sokan úgy értelmezik a kérdést, hogy a lélek nem fontos. Az egy làthatatlan, megfoghatatlan valami. Nem kell törődni vele. Nem kell kimutatni, ha fàj, mert attól gyengének néznek. De kik? És kik ők nekünk? Két egyforma élet nincs, két egyforma lélek sincs. Kimutatni az érzéseket nem bűn, nem gyengeség, sőt inkább emberi. Ha a költészetben is elfojtanánk azt, ami belül van, akkor az olvasó nem érezné át, nem tudna olvasni bennünk, nem tudnánk örömet okozni, nem lenne katarzis élménye. Vannak (voltak) olyan költők, akik szerettek nagyon mély emberi érzésekről írni szép képekkel, hasonlatokkal vagy más költői képekkel kifejezve. Tegnap olvastam (hallgattam) pl. Juhász Gyulát, de Adynak, József Attilának is érzelmi extázisok jelenednek meg alkotásaiban. Manapság kevés van ilyen, vagy csak én nem akadok rá, de ez a társadalmi bezárkózás, a lelki elrejtés tényleg jelen van. Pedig az ember, az olvasó hajlamos a szépre, hajlamos belefeledkezni, ha szépet lát, hall olvas. Megérinteni pedig feladatunk, hiszen nélküle, az olvasó nélkül mit sem ér egy-egy lírai alkotás.

Az ember legszebb szivárványa a lelke. Annyi érzés rejlik benne, mit felfogni, elmondani nem lehet. Olyan, mint egy fészek, amibe születik, nevelkedik, felnő egy érzés. Átélni, kiadni, megmutatni sosem szégyen, sőt ettől leszünk emberiek. Nem szabad elnyomni őket, hiszen azért születnek, a fájdalom, a szerelem, a szeretet, a kín, a gyötrelem mind szabadnak született. Fékezni lehet, ha  a helyzet úgy adja, de gazdagságunkat nincs miért elnyomni. Tudni kell belemerülni egy szép alkotásba, tudni kell felemelkedni a szavakhoz, amit olvasunk. Mi költők, ezért írunk, hogy érzéseket váltsunk ki, előhívjuk az olvasókból, mint régen a fotókat. Nem szégyen az érzés, sőt emberi mivoltunk alapja. Aki pedig belül gazdag, az tud adni is, ha ad, akkor pedig máshonnan visszakapja…

Szép hétvégét mindenkinek szeretettel!

Az utolsó rózsa

Óriás fülekkel hallgatózik a csend,
A kertben az utolsó rózsaszàl,
Lehajtott fejjel, földre borulva
Illata némàn az avarba szàll.
Még pàr hallgatag óra,
Szirmain aranyló sugarak…
De belül már fàjó kosaràból
Az elmúlàs dala hîvogat…
Néha még arra jár a madár,
Szeméből rà könny potyog,
“Itt hagyott a nyár”,
S kék szàrnyàn tűz ropog.
Làngjaival úgy csapdossa
A múlt hîvó szavàt,
Belemerül az őszi csend,
S egy haldokló rózsaszàl…

(Szabó Erika)