Szabó Erika, költő: Lélekdimenziók a versekben

Több száz verset írtam már, de egyik sem ugyanaz az érzés. Két kötet után hamarosan elkészül a 3. is (40 tavasz-40 tél címmel), s most is arról tanúskodom, hogy milyen széleskörű, mennyire mély emberi dimenziókat élhet meg az ember a mindennapjai során. Két egyforma nap sincs, mikor azt mondhatnám, hogy ugyanazt érzem. Sodor, visz magával az élet, a körülmények sem ugyanazok.
Mint melankolikus költő sokszor írok a fájdalomról, a kiszolgáltatottságról, lelki nyomorról, emberi szomorúságról, de nyilván nemcsak ezek az érzések uralják pillanataim, van benne mélységes szeretet, boldogság, örömkönnyek, rengeteg hit és akarat. A versek egyszerűen születnek belőlem, mégis nagyon mélyről jönnek, talán többször még én sem értem miért. Vannak úgynevezett dimenzionális, egymástól mégsem elhatárolható, összefolyt  “világok”, melyektől a tudatalattim elszakadni nem tud, s mint egy folyam ömlik rá az ésszel meg nem magyarázható gondolataimra. Egyszerűen felülírja a valóságot, akkor is jön, ha nem akarom.
Érkezik az utcán, a buszmegállóban, a téren, a szobámban, a munkahelyen, az autóban, olyan helyzetekben, mikor a puszta ember nem találna rá módot, érthetetlenül áll a helyzet előtt, hogy le is írja ezeket az érzéseket. Én nem tehetem, hogy nem írom le. Kell, hogy megszülessen belőlem, tőlem. Nem számít az utca, a járda; van pad, van telefon, van menedék… ha nem írom le, nyomaszt, addig tekereg a fejemben, míg végleg kialszik, s akkor már hiába is akarnám, meghal. Így születik, gyorsan, hirtelen, ilyen a halála is… Veszíteni pedig nem szeretek.
Múltkori cikkemben már utaltam arra, mennyire fontos az, hogy hittel írjak. Az alkotás felelősség, emberek ezrei olvashatják, kell, hogy olyan mondanivalója legyen, melyben minden egyes ember megtalálja a versben saját magát. Kell lennie egy olyan mozzanatnak benne, amivel őt, személyesen is megérinthetem. Az emberi sorsok összefonódnak, valahol mindig van közös pont, ugyanabban a világban élünk. Olyan mondanivalóval próbálom megérinteni a hétköznapi embert, amit átélt, elképzelt, amiben része van, amit megért, ami örök érvényű lehet. Mindezt dallamosan, fájva, nem kényszerrel megszerkesztetten, hanem szabadon, akár pár perc alatt leírt verssel.
Szabad vagyok, szárnyalok, de nem tudok “megrendelésre”, parancsra írni. Nem tudok kényszerrel szállni, nem tudok elvárásoknak megfelelni, nem tudok beállni a sorba… talán soha sem álltam be, mindig is különböztel az átlagostól, ami persze nem mindig volt számomra pozitív, de vállalom a kritikát, az ítéletet. Meghasonulni soha nem fogok. Nem leszek soha az, aki nem vagyok!

Ezekkel a sorokkal várok mindenkit szeretettel a Facebook alkotói oldalamra (Pillangoszárnyak), hogy ott élőben is szembesüljön velem, a lelkem, szívem gondolataival. A csenddel, a fájdalommal vagy akár a boldogsággal is.