Szabó Erika, költő: Lélekbuckák – szeretet

Nemrég olvastam egy szép gondolatot, mi szerint Isten nem a derekunkhoz teszi a mérőszalagot, hanem a szívünkhöz. Milyen igaz! Milyen emberi… Még aki nem is vallásos, érti.
Ugyanekkor olvasom a médiát is, ahonnan más nem hangzik a politikán kívül, mint a “nagy” emberek még magasabbra emelése, napi sztoryk, pletykák. Nem igazán érdekel. Csak a konklúzió miatt olvasok bele az ilyen témákba. Mert ki is a nagy ember? Aki rettentően gazdag, aki jó csillagzat alatt született, akit tudtak támogatni a szülők és elérte azt, amit oly kevesen? Aki tudós, aki bent van a köztudatban, aki sztár? Na nem… Lehet, hogy az élet egyes területein kiemelkedő (vagy inkább sokat írnak róla, mert marketing), de attól még nem nagyobb. Senkinél sem nagyobb. Egyformák vagyunk, egyenlőek. Ugyanolyan nagy lehet az az ember, aki szegény, aki a hónap közepén már a túlélésért küzd, aki egyedül neveli a gyerekét, aki egyszerű házban él, akinek nincsenek hatalmas sikerei a mindennapokban, de tud vágyni, élni, küzdeni, felállni, kimászni a reménytelen helyzetekből is. Sőt, ha valaki csak felemelni tud szép szóval, törődéssel, odafordulással, kinyújtja  a kezét az elesett felé, aki vigasztal, aki félt s egyszerűen csak szeret.
Mindent lehet jó sokáig bírni, éhezést, más szükségletek hiányát, de szeretet nélkül a lélek meghal. A testi tünetek már csak látható nyomai a lelki sérüléseknek, a góc bennünk keletkezik láthatatlanul, kimondatlanul, fájón, elnyomva, betokozódva, egyre terebélyesedve, a testi tünetek már csak fizikai jelek. Mindannyian lehetünk nagyok! Csak nyitott szemmel kell járni, megtalálni azokat a pontokat, ahol ránk várnak ismerősen, ismeretlenül.
Dolgozom egy nonprofit szervezetben itt Nagykanizsán (bár mostanában bevallom elhanyagoltam, de hiányzik és teszek róla, hogy ne így legyen), ahol jótékonysági akciókat, rendezvényeket, műsorokat szervezünk gyerekeknek, adományozunk rászorulóknak saját erőből, energiával önzetlenül, nagy szeretettel. Én még soha nem éreztem akkora boldogságot a lányom születésén kívül, mikor rászoruló kisgyermekek szemében megláttam azt a boldogságot, hogy ajándékot kaptak tőlünk. Szerveztem külön adománygyűjtést a helyi kórház gyermekosztályának is, rendkívül szép és megható pillanatokat okozott nekem. Ezért érdemes élni…
A legnagyobb gondunk egyébként az IDŐ. Azt mondjuk nincs. Rohanunk, acélkerekek görögnek már a reggeleinken, tudom, én is benne vagyok. Megéltem én is nagy fájdalmakat, voltam óriás szakadékokban, lelki gödrökben, emberi segítség nélkül nem találtam volna meg a tisztánlátás, az újrakezdés színes gyöngyeit. De volt, van és lesz is talán olyan, aki(k) ezt észreveszik, és támaszt nyújtanak, hogy átlendüljek ezeken a periódusokon. Ez az emberi nagyság és itt is köszönöm!
Aki ad, az kap is. Nem biztos, hogy ugyanattól a személytől, akinek adott, de visszakapja. Ha időt szán a másik emberre. Mert mindig az ember az első, bármilyen körülmények közt is, bármilyen fontos dolog mellett. A tárgyak ráérnek. Nincs lelkük. Nincs idejük, mert nem élnek.

Mi viszont itt vagyunk, ebben az életben, a szeretet nem ér rá holnap…