Szabó Erika: Érzékenység az érzéketlen világban

A mai világ kegyetlen – szoktam olvasni több helyen. De miért is? Talán, mert mi emberek tesszük azzá. Kegyetlenül törtetünk előre, hogy javakat szerezzünk, előbbre jussunk, megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak. Ez mind rendben is van. De hova tűnik eközben az Ember? Itt persze oldalakat lehetne kifogásként írni, mi is ez a jelenség és miért van ez így, de nem teszem, hiszen nem az én dolgom. Az enyém az, hogy költőként érzékenységet adjak az olvasóknak, megmutassam, hogyan és miként lehet kicsit kiszabadulni ebből a kegyetlen világból, amiből nem is olyan egyszerű.
Akit egy kicsit is megérint a művészet, tudja milyen sokat tud adni egy festmény, egy könyv, egy vers, vagy akár egy kiállítás. Ki kell szabadulni az ember által hajtott monoton motorból, ha csak pár percet is. Kell!
Sokan teszik, hogy visszajelzésükkel lendületet, hitet adnak nekem, hogy jó úton haladok. Nálam is csattannak pofonok, de ezeket is köszönöm! Fejlődni segítenek.
Az én hivatásom, amiért születtem, hogy megérintsem az embereket az alkotás által. Osztozni a fájdalomban, megerősíteni, együtt érezni, repülni, felállni, egyszerűen csak érezni. Nem egyszerű, mindemellett felelősség is. Erőt adni, megláttatni a szépet, azt megmutatni, hogy az emberi érzéseket nem szabad eltakarni, hagyni kell megélni, hogy nem szégyen a könny, belemarkolni a szívbe, ha csak egy töredéknyi pillanatra is, de megéri. Kiszabadítani, felszabadítani, segíteni látni, olyan mélyen megbújó emberi érzésekről hangot adni, miről nem is tudni, hogy valójában létezik.
Ez az én küldetésem. Én írok, az olvasó átél. Könnyet vagy mosolyt, szépet vagy fájdalmasat, hitet vagy kiábrándultságot, mindegy. Egyszerűen csak érezzen!
Köszönöm az eddigi látogatásokat, hiszem, hogy együtt mindent könnyebb “elviselni”.

S mára akkor egy kissé melankolikus érzés:

Fény-àrny

Néha olyan vagyok, mint egy fényszilànk,
szemekbe szúrva, arcokból ràncot taposva,
kezeket felemelve, utakat szelidîtve, józanul,
boldog-boldogtalanul, mosolyogva,
eltörten felàllva, bolondul, izzón, zaklatón…

Majd àrnnyà vàltozom.
Szakadt rongyok mögé bújva félek.
A sarkokból pókhàló tekeredik lelkem
hîvő-hitetlen templomàra,
S a màba temetem reszkető tekintetem.
Kérek.
Ilyenkor, a nélkülözés, az üres fáj nekem.
Hatalmas vàrfalak közé szorîtom lélegzetem.
Téged is bàntlak. Ez is kín nekem.

Hagyj ily pillanatban.
Megélni, fájni, vesztettnek maradni.
Hagyj sîrni, keservesen zokogni.
S úgy bocsàss meg,
nem lesz már több életem…

(Szabó Erika)