Odaadta a követ. Még áradt belőle tenyerének melege. De a szeme hűs volt, mint a fákat belengő szél a meleg nyárban. Hűs volt és kék. Meg szürke és zöld. Mint azok a titkok, amik a moha közt rejtőznek az erdő mélyén. Alig szólt, csak visszafogott mozdulatai beszéltek. Aztán felállt, kezet nyújtott és elindult csendben a szemében rejlő messzeségek felé.