A London and North Eastern Railway (LNER) egy brit vasúttársaság, az úgynevezett Big Four (Négy Nagy) egyik tagja volt 1923 és 1948 között.

A Big Four

Nagy-Britannia országos vasúthálózata sok helyi vonalból állt össze, amelyet különböző magánvállalkozások üzemeltettek. Az első világháború alatt a teljes hálózatot a kormány ellenőrizte, de államosításra nem került sor, holott az ötletet William Gladstone későbbi miniszterelnök már az 1830-as években felvetette. Mindazonáltal 1921-ben megszületett, majd 1923. január 1-jén életbe lépett az a törvény, amely a vasúttársaságokat négy nagy cégcsoportban – Big Four – egyesítette a hatékonyság és gazdaságosság növelése, valamint az összehangolt fejlesztés érdekében. A Big Four négy tagja a Great Western Railway (GWR), a London and North Eastern Railway (LNER), a London, Midland and Scottish Railway (LMS) és a Southern Railway (SR) lett. A négy nagy cég részvénytársasági formában működött egészen 1947. december 31-ig, amikor államosították őket, és létrehozták belőlük a British Railwayst.

Az LNER felépítése

A London and North Eastern Railway létrehozásakor hét nagyobb vasúti társaság fuzionált. Az LNER résztulajdont szerzett más, társult cégekben is, amelyek a Big Four kialakulása után is önállóan működtek tovább, illetve bekebelezett vagy önállóként irányított több kisebb vállalkozást.

Alapítók

Great Central Railway
Great Eastern Railway
Great Northern Railway
Great North of Scotland Railway
Hull & Barnsley Railway
North British Railway
North Eastern Railway
Társult cégek
Axholme Joint Railway
Cheshire Lines Committee
Midland & Great Northern Joint Railway
East London Railway
Great Western & Great Central Joint Railway
Manchester South Junction & Altrincham Joint Railway
Teljes egészében LNER-cégek
Colne Valley & Halstead Railway
East & West Yorkshire Union Railway
Mid-Suffolk Light Railway
North Sunderland Railway

Az LNER működése

A London and North Eastern Railway a Londontól északra és keletre eső területeken működött, köztük a keleti parton futó vonalon, az East Coast Main Line-on, amely a fővárostól Edinburgh-ig vezet Yorkon és Newcastle városán át. A társaság fő javítóüzeme Doncasterben volt, de végeztek szerelési munkákat Darlingtonban and Inverurie-ben is. Londonban négy pályaudvarra – Fenchurch Street, King’s Cross, Liverpool Street és Marylebone – futottak be a vonatai. A vasúttársaság a londoni elővárosi forgalmat a Broad Streetről és a Moorgate-ről szolgálta ki.

Az LNER a második legnagyobb cég volt a megtett mérföldeket tekintve, de anyagi szempontból csak a negyedik helyen állt. Híres volt gyors expresszeiről, de bevételeinek jelentős részét az északkelet-angliai szénmezők teherforgalmából szerezte.[4] A szénmezők azonban nem csak a fő bevételi forrást biztosították, de “felelősek voltak” a cég folyamatos anyagi nehézségeiért is. Az LNER vonalaival behálózott területek gazdasági körülményeinek megváltozását, elsősorban a szén- és nehézipar hanyatlását, a vasúttársaság is megérezte. A két háború közötti években válságban volt a mezőgazdaság is, és az importárú a déli és nyugati parti kikötőkbe özönlött, ahol más társaságok szerezték meg szállítási jogukat.

A folyamatos pénzügyi gondok ellenére az LNER Európa legjobb mozdonygyártói között volt, és a sok ezer mozdonyon, valamint különböző személy- és teherszállító kocsikon túl gőzhajói, csatornái, kikötői, mólói, szállodái voltak. Az LNER résztulajdont szerzett a többi között városi tömegközlekedési vállalatokban is. A részvénytársaság az 1930-as években megkezdte vonalainak villamosítását, először a londoni Liverpool Street-i végállomás és Shefield között.

1938-ban az LNES 6 349 mérföld vasútvonalat üzemeltetett, ez a brit hálózat 30,7 százaléka volt. A cég tulajdonában 6 533 mozdony, a brit állomány 33,2 százaléka, 12 456 személykocsi (28,6 százalék) és 258 236 tehervagon (38,9 százalék) volt. Ebben az évben a cég vonatai 172,1 millió mérföldet (29,4 százalék) tettek meg.

A társaságnak fennállása 25 éve alatt három műszaki főmérnöke volt: Sir Nigel Gresley (1923–1941), Edward Thompson (1941–1946) és Arthur H. Peppercorn (1946–1947). Közülük kiemelkedik Sir Nigel Gresley, akinek a nevéhez olyan mozdonyosztályok fűződnek, mint az LNER A1, az LNER A2 és az LNER A4. Ez utóbbiak közé tartozik a 4468-as pályaszámú mozdony, a Mallard, amely a gőzmozdonyok sebességrekordját tartja. Híres mozdony az A3-as osztályba tartozó, 4472-es pályaszámú Flying Scotsman is.[4] A társaság legendássá vált expresszvonatokat üzemeltetett, köztük a Silver Jubilee-t és a West Riding Limitedet.

Az LNER-nek sokat köszönhetnek a vasút mai megszállottjai is, hiszen a cég tudatosan gyűjtötte az iparággal összefüggő járműveket, tárgyakat, amelyeket a York Railway Museumban állított ki, amely ma a National Railway Museum kiállítóhelye.

A London and North Eastern Railway társaság 1948-tól állami tulajdonba került a többi vasútcéggel együtt. Az állami vasúttársaság, a British Rail 1996-os privatizálásakor az East Coast Main Line vonalon futó nagy távolságú expresszek üzemeltetését végző társaság a Great North Easter Railway nevet kapta, amely hasonlít a nagy előd, az LNER nevére.

Forrás: wikpédia.hu