Kanizsa hajdan 13.

EGY KESZTHELYI KANIZSÁN

1905-ben a Keszthelyi Hírlap jelentette meg egy Kanizsára látogató olvasójának itteni élményeit. (A szövegben Nagy-Himvár alatt Nagykanizsa értendő.)

„NAGY-HIMVÁRI KÉPEK

A legvidámabb fogház. − A Korona éttermében. − A sétatér.

A nagyhimvári kir. törvényszék esküdtszéki tárgyalásaira idéztek be esküdtnek. Az első nap a vádhatóság visszavetett. Ezt a szabad napomat Nagy–Himvár nevezetességeinek megtekintésére használtam fel.

Először is, mint esküdtet, a törvényszéki fogház felé vonzott kíváncsiságom. Ez a fogház arról nevezetes, hogy a legvidámabb fogháza az egész országnak, hol a rabok szomorú napjait víg trombita-zenével igyekeznek felvidítani, kellemessé tenni.
Közvetlen mellette van ugyanis a Zöldfa-kert, a nagyhimvári híres mulató, hol a „Veteránok” jeles zenekara* fújja napestig a szebbnél-szebb nótákat, ahol a nyalka hadfiak és Kis-Himvár aranyifjúsága szeretkezik. Midőn a város e kedvelt mulatóhelyét megtekintettem, éppen akkor szólt le a rablógyilkosság miatt letartóztatott polgártársunk a fogház második emeletének ablakából a veteránok zenekarára:
− Ácsi! Azt a nótát fújjátok nekem:
Gyere be rózsám, gyere be,
Csak magam vagyok ide be!
A zenekar nyomban rázendítette a kívánt nótát. Olyan szívrehatóan fújta, hogy a Zöldfa-kertben jelenlevő tündérek között nem egynek teltek meg könnyekkel búzavirág színű szemei.

A Zöldfa-kertből villásreggelire a Koronába** tértem be. Ez az első vendéglője Nagy-Himvárnak. Az étterme már tömve volt vendégekkel, akik Gambrinus apó*** oltárára áldoztak. Különösen egy asztaltársaság kötötte le a figyelmemet. Valami tizen-tizenketten ülhettek egy nagy kerek asztal körül és valamennyinek török-fez volt a fején. Az asztalfőn egy szőke hajú, kövér török ült, csibukjából bodor füstöt fújt.
Előtte egy halálfej volt az asztalon. A halálfej volt a dohánytartója. Bizonyos fölényt gyakorolt a többi felett; ebből gyanítottam, hogy ő lehetett köztük a pasa. Nagyhimvári török-pasa. Nem is utolsó foglalkozás… Szinte kedvet kaptam háremőrének felcsapni!
Furcsának találtam azonban, hogy az egész társaság − maga a pasa is − nem törökül, hanem németül beszélt.
− Pincér! − szóltam az egyik borfiúhoz. − Kik ezek a törökök és mit keresnek Nagy-Himváron?
A borfiú a szemembe vigyorgott és lesajnáló hangon válaszolta:
− Nem törökök ezek, hanem előkelő magyar honpolgárok.
− És mégis németül beszélnek? − kérdeztem.
Erre a kérdésemre meg a borfiú szégyenlette el magát és elkotródott.

Tovább mentem. Bolyongásomban a róm. kath. temetőhöz értem, melynek tőszomszédságában szépen gondozott kertet találtam.
Ez a szépen gondozott kert a »Sétakert«, a nagyhimvári elit közönség kedves találkozó helye.
Csodálatos város ez a Nagy-Himvár − gondoltam. A fogházát, a bűnhődés, a vezeklés, a magába szállás e szomorú tanyáját mulatóhely mellé építette; sétaterét pedig, amelynek a közönség szórakozására, búfelejtésére, üdülésére kellene szolgálni, a temető mellé helyezte.
Sétatér és temető! Élet és halál, öröm és bánat tanyája! Hogyan illik ez össze?
Éppen temettek. A temetőből felhangzott a búcsúztató szomorú dallama:
»Elmegyünk a sírba,
Sötét, gyászos honba. «
A szomorú énekbe oly disszonáns módon vegyült bele a sétatéri aranyifjúság víg nótája:
»Nem, nem, nem − nem − nem!
Nem megyünk mi innen el,
Míg a langaléta kertész****
Furkósbottal ki nem ver.«”

* a Hadastyán Egylet rezesbandája
**a későbbi „Béke”
***a sör „védőszentje”
**** Fabick Tivadar városi kertész

Forrás: holmi.nagykar.hu