Görbicz Anita búcsúzik a válogatott-versenyektől

2017 dec 13

A válogatotton belüli, szűk szakmai körben már korábban ismert volt Görbicz Anita elhatározása, hogy a németországi világbajnokság az utolsó világversenye, de a nemzeti együttes, illetve a Magyar Kézilabda Szövetség egységes volt abban, hogy a bejelentés a torna előtt vagy alatt ne kerüljön nyilvánosságra. A világbajnokság utolsó magyar érdekeltségű találkozóját követően Görbicz Anita kérdésre válaszolva közölte elhatározását a média jelen lévő képviselőivel. 

A Magyar Kézilabda Szövetség a közeljövőben hivatalos formában, ünnepélyes keretek között is szeretné elbúcsúztatni a válogatottól Görbicz Anitát, ennek formáját és módját az MKSZ hamarosan nyilvánosságra hozza.

Görbicz Anita 2002-ben mutatkozott be a magyar nemzeti csapatban, két olimpián (2004: 5. hely, 2008: 4. hely), hat világbajnokságon (2003: ezüstérem, 2005: bronzérem, 2007: 8. hely, 2013: 8. hely, 2015: 11. hely, 2017: 9-16. hely) és hat Európa-bajnokságon (2002: 5. hely, 2004: bronzérem, 2006: 5. hely, 2008: 8. hely, 2012: bronzérem, 2016: 12. hely) volt a magyar válogatott meghatározó játékosa, első négy világbajnokságán a torna legjobb irányítójának választották, 2005-ben pedig a Nemzetközi Kézilabda Szövetségtől elnyerte A világ legjobb női kézilabdázója-címet. Bemutatkozása óta 233 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, amelyben 1111 gólt ért el.

(MKSZ)

——————————————————————————————————————-

Jól állt rajtad a válogatott mez, Anita!

Személyes lesz amit írok. Személyes, mert nem vagyok sem sportkommentátor, sem elemző. Egy büszke szurkoló vagyok csupán, aki barátjának tudhatja a világ legjobbját. A legjobbat, egy CSODÁT, és ez közel sem csak a kézilabdára vonatkozik.

Most, amikor Görbicz Anita bejelentette, hogy nem húzza többé magára a piros-fehér-zöld mezt, sokféle számadatot megírnak majd róla. A 232 válogatottság és az 1111 dobott gól történetét, a szemmel követhetetlen trükkök sokaságát, a világ legjobb kézilabdázónőjének választott élsportoló karrierjének kiemelkedő pillanatait.

Én hadd kezdjem mással. 2014-ben, gyógyíthatatlan betegségben meghalt Karl-Erik Böhn, aki 2011-től haláláig irányította nemzeti csapatunkat. Harcolt a betegség ellen, de szervezete nem győzhetett a gyilkos kórral szemben. Ennek a norvég embernek az volt a végakarata, hogy magyar nemzeti mezben helyezzék végső nyugalomra.

Tartott a bajnokság, zsúfolt volt a versenynaptár. Mindenki elmondta, hogy válogatottunknak képviseltetnie kellene magát, ám más és más indokok miatt sokáig úgy nézett ki, hogy a kapitány norvégiai végtisztességén nem lesz ott egyetlen játékosa sem.

Végül ott volt. Görbicz Anita. A lány, aki nem sokkal korábban az edzője nyakába ülve mutatta boldogan az érmét. A lány, aki megannyi sikert élt meg a norvég mellett. A lány, aki tudta, érezte, hogy mit jelent az utolsó kívánság. Mert Karl-Erik Böhn azt a mezt akarta viselni utolsó útján, amelyet ő képviselt Magyarországon. Ő, a csapatkapitány, a nemzeti együttes vezére. Úgy érezte hát, hogy mennie kell. Pedig neki is voltak edzései, meccse, volt sok minden más, ugyanakkor azt is érezhette, az a nap, a búcsú napja, nem a kézilabdáról, hanem az emberi méltóságról, a búcsú méltóságáról, rólunk, magyarokról szól.

Vannak a sportnak olyan elemei, amelyeket nem lehet lerajzolni egy lapra az időkérés közben. Az már a titkok világa. Máig megfejthetetlen, hogy mi az az erő, amely segítette a Dunaferrt abban, hogy a Bajnokok Ligájában legyőzze spanyol ellenfelét, közvetlenül legjobbja, Kulcsár Anita tragikus halála után. Ugyanez az erő vitte előre a Veszprémet, amely két nappal Marian Cozma bukaresti temetését követően, gyászolva és megsebezve verte meg az Ademar Leont, élete legfontosabb mérkőzésén.

Az emberi méltóságért nem adnak gólokat, mégis, az a legnagyobbakkal együtt jár. Akkor, ott, Norvégiában, a pályán kívül Görbicz Anita sokak példaképe lett, s nem azért, mert jól tud kapura dobni… Nem titok, régóta jó barátok vagyunk, aznap a személyes hősömmé is vált. Nekem attól a naptól nem egyszerűen a legjobb, hanem a legnagyobb…

Görbicz Anitát a világ legjobb kézilabdázójává választották, minden magyar büszkeségére. Hiszem, hogy mindezt nem csak a pályán érdemelte ki. sokszor, sok nehéz helyzetben vizsgázott kiválóan, EMBERSÉGBŐL.

Saját családomból tudom, hogy mit jelent a nemzeti válogatott mezének viselése. Tudom, hogy egy siker mögött mennyi a verejték, a könnycsepp, mennyi a lefutott kilométer, felemelt súly. Mennyi az alázat, amely nélkül nem áll senki a dobogó tetejére.

Nekem a válogatott sportolók ikonok, csodálatos példaképek. Olyan emberek, akikért szurkolunk, akik miatt elkeseredünk vagy éppen izgatottan szorítunk. Akikért könnyes szemmel énekeljük azt, hogy “Isten, áldd meg a magyart…”
Ha győznek, azt mondjuk: “GYŐZTÜNK!” Számomra ez (is) a nemzeti öntudat.

Egy ember szeméből sok minden kiolvasható. Anita szemében mindig is a soha fel nem adást láttam. Aki követi a kézilabdát, aki látja játszani, az tudja, hogy mi minden van benne abban a szempárban, és a semmivel össze nem hasonlítható, lelkesítő mozdulatban, amikor kezeit V-alakban magasba emelve fut visszafelé egy gól után.

Anita bajnoknak született. Nem egyszerűen aranyérmet és kupákat nyerő játékosnak, hanem másokat lelkesítő, csapatát összetartó vezéregyéniségnek. A napokban néztem egy tévériportot: kézilabdázó kislányokat kérdezgettek arról, hogy ki a példaképük. Egyetlen kivétellel mindenki Anita nevét mondta. Ehhez nem elég a jó játék, ehhez sokkal több kell! Az, ami benne megvan. Ezért kezdenek el sokan sportolni, így születnek a Puskások, Egerszegi Krisztinák, Kovács Katalinok. Így születnek a Görbicz Aniták. Nagy felelősség ez, hatalmas, de az igazi bajnokok megfelelnek a kihívásnak.

Néhány nappal a kislányok előtt Argentína nemzeti csapatának játékosa nyilatkozott a világbajnokságon. Azt mondta, hogy büszkeség lesz Görbicz Anita ellen játszania. Ezzel fejezte ki a tiszteletét nemes ellenfele és a magyarok felé.

Írhatnék hosszan, akár a barátságunkról is, mégsem teszem. Mindössze azért említem a saját oldalamon, hogy jelezzem Nektek: nem egy “egyszerű játékos”, hanem egy igazi példakép búcsúzik a válogatott meztől. Olyan, aki tudta viselni, aki mindvégig méltó volt hozzá. Olyan, akit büszkévé tett az a mez, s aki büszkévé tette a nemzeti színeket. Büszke vagyok arra, hogy abban a korban élek Magyarországon, amikor láthatom játszani ezt az istenáldotta tehetséget, ismerhetem a példaképet, a csodálatos EMBERT.

Abban a korban, mikor egy hatalmas fejezet lezárultakor a sok-sok köszönömön kívül tiszta szívvel azt tudom írni:

“Jól állt rajtad a válogatott mez, Anita!”

Barátsággal: Vujity Tvrtko

 

FRISS