Az emberek tragédiája már ott kezdődik, amikor megszületik az ember. Ha tudnák, hogy zömükre milyen sors vár, még abban a rövid pár boldog évben, amíg gondtalan gyermekéveiket élték, felnőve végtelen szomorúsággal gondolnak majd vissza.

De a gyermekek még boldogok, hisz mit tudnak arról, mi vár rájuk. Mert az emberek nagyon nagy százalékának az élete valójában fabatkát sem ér a Földön. Robot, folytonos megaláztatás, lemondás és szenvedés a jussuk, szerencsés esetben pár évtizedig. A szerencséseknek, mert ez az időszak még ennél is kevesebb a legtöbbnél. Majd nyomorult halál vár rájuk, elfeledve mindentől és mindenkitől.
Károly is egy ilyen ember volt a sok millió, sok milliárd embertársa közül.
Már 14 évesen dolgoznia kellett. Apja verte, anyja nem törődött vele. Azt mondták neki, ha enni akarsz, menj dolgozni. És ő dolgozott, otthagyva az iskolát, pedig mennyire szeretett ott lenni és hallgatni a tanár bácsikat. Gyermeki áhítattal hallgatta őket, és nyitva felejtett szájjal itta magába a tudást. Pár év múlva apja börtönben halt meg, anyja meg eltűnt valamerre, otthagyva őt és kistestvérét. Amint ő is felnőtt, bár akkor még 17 éves sem volt, csak annyit mondott bátyjának:
– Bátyus, elmegyek én is valamerre a világba, hogy könnyebb legyen neked is. Megpróbálok én is ennél a mostaninál jobb életet teremteni magamnak.
Károly rábólintott, mit is tehetett volna mást. Egy kis hátizsákban elpakolta pár ruháját, és csak annyit mondott neki:
– Majd írok neked. Megírom, hogy hová vet az élet, és ha sikerül megállapodnom egy szép és jó helyen, ahol az emberek kedvesek és barátságosak lesznek, ottmaradok. És ha lesz annyi pénzem, hogy minden nap jóllakottan fekhetem le az ágyamba este aludni, elhívlak oda magamhoz, hogy együtt lehessünk.
Ennek már több mint negyven éve, de Károly sohasem kapott levelet öccsétől. Tudta, egyedül maradt.
Tudás nélkül csak alkalmi munkákból tudta magát fenntartani. Húszévi próbálkozás után is ott tartott, mint fiatal korában, egyik napról a másikra élt. Az árak egyre emelkedtek, a fizetése csak az élelemre volt elég. Kilakoltatták szülei lakásából tartozás miatt, utcára került. Ez a fajta élet az egészségére is komoly kihatással volt. Sokat betegeskedett, ami erősen látszott rajta. Többé egyetlen munkahelyre sem vették föl. Alkalmi munkákból tengette életét. Ahol dolgozott házaknál, ismerősöknél, kapott a munkájáért ételt és italt is. Ismerősei szívesen beajánlották a barátaiknak, ha olyan embert kerestek, akik elfoglaltságaik miatt a ház körüli munkákat nem tudták megcsinálni. Ő mindent megcsinált szó nélkül. Becsületessége folytán ott is maradhatott a több napos munkák alatt a házaknál, mert tudták, megbízható ember. És soha senki nem csalódott benne. Az elvégzett munka után megköszönte a kapott ételt, italt, és ha adtak neki egy kis zsebpénzt is, hogy vegyen magának egy új ruhát, adjon magára valamit, dobja el azt a kopottat, megérdemled te is, hogy jól nézzél ki. Szót fogadott és másnap már olcsó, de új ruhában látták a városban.
Egészsége, ennek az életmódnak köszönhetően egyre rosszabb lett. De azok az emberek, akiknek évtizedeken keresztül segített, amikor hívták, nem feledkeztek meg róla. Megvették a gyógyszereit, ha látták rajta, hogy beteg, mert magától soha nem beszélt arról, hogy miben lát hiányt. Nem panaszkodott soha, tudta, neki ilyen élet jutott, de arra büszke volt, hogy ember maradt. Szó nélkül adtak pár százast neki az utcán, amikor összefutottak vele. Tudták, ételre költi. Csak a sört szerette, és ha volt rá pénze, csak egy üveggel vett egy nap, kettőt sohasem.
És eljött a nap, amikor Károly nyugdíjas lett. Azt is olyan egykedvűen fogadta az élettől, mint bármi mást. Azért egy kicsit örült neki, mert veleszületett büszkesége sokszor bántotta, ha pénzt adtak neki „barátai”, amikor már nem tudott megdolgozni érte. Sorsa, élete úgy alakult, hogy a minimális állami nyugdíjat számolták ki neki. Hiába dolgozott vagy ötven évet munkahelyen, csak tíz valahány évet dolgozott bejelentett dolgozóként néhány munkahelyen.
Arcán nem látszódott semmi érzelem.
Se bosszúság, se elégedetlenség, pedig csak ennyit kap minden hónapban, 28 500 forint. Nem sok, de nekem elég lesz, mondta magának. Egy régi jó barátja, segítője, egy városszéli kis házikójában él hosszú évek óta. Üresen állt régóta, a kutyának sem tudta eladni, odaadta hát Károlynak, legyen a feje fölött fedél, megérdemli. Károly boldog volt. Ez a ház az övé. Mégsem élt hiába.
Egyszer egyik ismerőse megállította az utcán.
– Károly, dobd már ki ezt a ruhát, ami most rajtad van, és vegyél föl egy másikat, ez már lassan leszakad rólad.
– Nincs sajnos másik, mondta egykedvűen Károly.
– Nincs? Ámult el az ismerőse. Hát vegyél!
– Nem tudok, felelte Károly, mert nincs annyi nyugdíjam.
– Tudod jól kedves Karcsi, hogy nem szoktam senki pénztárcájában kutatni, de áruld már el nekem, mennyiből élsz?
Károly egy kicsit restelkedve, de végül kibökte.
– Úristen, akkor mennyi jut egy napra neked, hogy megélj? Hogy minden napra tudj venni magadnak valami ételt?
– Ötszáz forint!
– Itt van 10 000 forint, és most elmész, veszel magadnak ruhát, rendben?
Károly szemében egy kis könnycsepp csillogott a meghatottságtól.
– Ennyi pénz nem kell ahhoz, hogy magamnak egy olcsó ruhát vegyek, kevesebb is elég, nyögte ki.
– Nem baj, legalább egy sört is meg tudsz majd utána inni az egészségemre, mondta az ismerőse, és beleerőltette a kezébe a pénzt. Te megérdemled, dolgoztál nekem is meg másoknak is eleget.
Károly érthetően a legboldogabb embernek tartotta magát a világon. Szerényen élt, ma is ugyanazt az életet éli, és mégis boldog, mert neki vannak barátai. A lehetőségeinek a keretein belül most is megy, ha hívják egy kis munkára, ahogy egészsége bírja. És annak örül a legjobban, hogy ilyenkor aznapra megmarad az 500 forintja, amit félre szokott tenni. És egy hónapban egyszer elmegy az egyetlen tisztára mosott ruhájában egy étterembe, és földöntúli mosollyal élvezi, hogy kiszolgálják, eléje teszik az általa kért ételt, ami után egy sört elfogyaszt, majd fizet, és távozáskor úgy búcsúzik a pincér tőle, hogy a viszont látásra.
Egy utolsó gesztus lehetett ez számára az élettől, elkésett adományként, mert egy héttel később elhunyt. Barátai, ismerősei adták össze a temetésének költségeit, mint egy utolsó elismerést azért a sok-sok munkáért, amit értük végzett. A temetőben a keresztjén csak ennyi olvasható, itt nyugszik Károly. Akik ismerték és szerették őt, az ő emlékükben már csak az 500 forintos emberként él tovább!

Vizvári József